Article & Reviews: Bicskei Zoltán „Gondolatok a jazz kapcsán” (1981)

.

 

Gondolatok a jazz kapcsán

 

 

 

A mai napig vitatkoznak olyan kérdésekről, hogy mi a jazz, jazz-e még a jazz, stb.? Mi a jazz?! Zene és kész. Mivel sokan képtelenek arra, hogy egy műalkotást  szabadon, előítéletektől mentesen élvezzenek, nern árt, ha megpróbálunk egy-két dolgot tisztázni.

Kétségtelen, hogy a jazz szó már régóta nem fedi azokat a heterogén zenei folyamatokat, amelyeket ezzel az elnevezéssel emlegetünk (Ellington szerint igazi jazzt csak az ő gyekekkoráig játszottak, utána már más volt.) E szó ellen nevetséges lenne hadakozni hiszen így terjedt el a köztudatban. A mindent megnevezni, megragadni akaró értelem így nevezte el a zenének ezt a “fajtáját”, hogy szólani is tudjon róla. Nem az elnevezés zavar, mert kiemelvén a zenének ezt az ágát a többi közül, csak felhívjuk rá a figyelmet. E zene helyes értelmezéséért szólnék azokhoz, akik egy jelenséget csak a szó által körülhatárolt módon tudnak értelmezni. Egyszerűen arról van szó, hogy ne “csak” jazzként hallgassuk és kezeljük ezt a muzsikát, hanem teljes értékű zeneként, és ekképpen is ítéljük meg (vagy el). Ez a zene immár felnőtt, megáll a saját lábán, önmagában teljes. Nem megkerülni vagy elmosni akarom ezzel a jazz jellegzetességeit, mert a muzsikának valóban egy sajátos fajtájáról van szó. Miként határoznánk meg pontosabban ezeket a sajátos vonásokat? Sorolhatnánk vég nélkül a definíciókat és jellegzetességeket, de a lényeg megértéséhez a szavak nem elegendők. Szabados György szépen megfogalmazta: “A jazzt elvileg nem lehet meghatározni, a jazz pulzálását kell megérezni.” Más szóval minden olyan zenedarabot, amely ezt a pulzálást hozza, jazznak  nevezhetünk. Mivel ez pontosan, racionálisan nem határozható meg, (azért fejezzük ki zenével!) érzésünkre vagyunk kénytelenek hagyatkozni, és ebbe bele kell nyugodnunk.

Meddig jazz a jazz? Véleményem szerint ez elnevezési probléma, mert csak a megnevezési területre, nem pedig a minőségre vonatkozhat, ahogyan azt sokan hiszik. A mai kortárs muzsikát persze – ami tartalmazhat jazzes elemeket – túlzás lenne jazznek nevezni. (Különben is a kortárs zene elnevezés nyitottsága miatt szerencsésnek mondható.)
Részemről addig használom a jazz szót, amíg a zenében túlsúlyban érzem a jazz jellegzetes vonásait. A lényeg az, hogy mindent, mint teljes értékű muzsikát mérlegeljük és ebben az elnevezések fiókrendszere ne legyen minőségi tanácsadó.      

A jazz a hatvanas évekre vált igazán felnőtt zenévé. Akkorra lett a múlt századi (Afrikához még viszonylag közel álló) négerek ősi zenéjéből a XX. század emberét kifejezni tudó művészetté. Az átváltozással a jazz nemcsak nyert, de veszített is. Okosabb lett, összetettebb, de rituális jellege megkopott, közvetlensége csökkent. A fájó hiányérzet, civilizációnk kultúrájának válságát is jelzi. Nem véletlen, hogy az utóbbi évtizedben tudatosan próbálkoztak (legsikeresebben az Art Ensemble of Chicago) a zene ősi játékmódjának felélesztésével.

Hogyan válhatott a századforduló erősen zárt formájú jazz zenéjéből korunk nyitottabb zenéje? Egy ősi világ kapcsolódott be (hatalmas ugrással) civilizációnk vérkeringésébe, felfrissítve is azt egyúttal. Miként sikerülhetett ez a hatalmas ugrás? A népzenék a mélyben végül is „összeérnek”. A jazz, a múlt század arnerikai négereinek népzenéjéből születve, csírájában magában hordta az egész hangbirodalmat. Pontosan ezért terjedhetett el a jazz az egész világon, mert a vele érintkező zenék mindenhol megteremthették a maguk hangsúlyait, kialakíthatták sajátos vonásaikat. Értelmetlen tehát a néger jazz vagy fehér jazz alternatívája mellett kardoskodók vitája. Természetesen más hagyományokra fognak támaszkodni a néger muzsikusok és másra a fehérek. Logikus, hogy a fekete zenészek a néger hagyományokra fektetik a súlyt, mert ez lüktet a vérükben, ezt hordozzák génjeikben, míg a fehér jazz muzsikusoknak saját alapot kell találniuk zenéjükhöz, amelyben a jazzes elemek csak áttételesebben vannak jelen. Egy sereg félreértés is ebből származott. Fontos, hogy a fehér zenészek tudják valamihez kötni jazz muzsikájukat és akkor ugyanolyan autentikus lesz zenéjük (természetesen más hangsúlyokkal), mint a néger muzsikusoké. Hogy az jazznak nevezhető-e még, nem lényeges. Szabados György, aki egyike Európa legautentikusabb muzsikusainak, saját zenéjének egyik  alapvető vonását (a magyar népzene és a jazz kapcsolatát) így határozta meg: “… tulajdonképpen a parlando-rubato és az afro-amerikai zene közös eredője az amit csinálunk.” Szabados művészete jó példa arra, hogy igenis lehet saját zenei gyökereink és a jazz közt áthallás, lehet mire építenünk.

Többször is emlegettem a hagyományt, a zenei gyökereket. A jazz fejlődése során felszippantott sok mindent az elmúlt századok és korunk hangzó világából. Együttrezegve korunk mozgásaival, a jazz századunk művészetének szerves részévé vált. (Nem menekülve meg e kor művészetének a betegségeitől sem.) A század elején a művészetek figyelme újból – érthetően – az ősi kultúrák felé fordult, mivel századunkban pont ez az ősi hagyomány rendült meg. A súlypontjából kibillent ember a folytonosságot, a talajt szeretné ismét visszaszerezni.

Valahol elpattant az embert a világgal összekötő köldökzsinór, mint a világűrbe kilökött űrhajósok, lebegünk a semmiben. Kitapogatni helyünket, megtalálni az új helyzetben a földet a lábunk alatt, hogy a gravitáció vonzásában újból járni tudjunk – ezért folyik most a küzdelem. Még kapunk impulzusokat, még léteznek jelzések, amelyek segíthetnek eligazodni, még érezzük a hiányt, de ha továbbra is ilyen módszeresen munkálkodunk önmagunk ellen, még reménykedni se reménykedhetünk. Ez pedig nem egy kultúra, hanem “a kultúra” és vele az ember végét is jelentené. Talán már most is inkább csak a művészet (az élet) utópiájáról, álmáról beszélhetünk csupán. A paradoxon az, hogy az élet még ezt is elbírja.

A zene területén a rögtönzésben, a rögtönzéssel elérhető szabadságban látok még lehetőséget. Illetve, jelen pillanatban csak ebben látok lehetőséget. Ezzel a lényegében ősi alkotásmóddal nyúlhatunk a legközvetlenebbül olyan mélyre, hogy leérjünk az elvesztett (vagy elveszettnek hitt) gyökerekig. A rögtönzés lehet a zenei alkotás egyik részeleme is, de írásomban most azokra a muzsikusokra gondolok, akik zenéjuk egészét alkotják rögtönözve. Azokra a zenészekre, akik a rögtönzést, mint eszközt tették meg abszolútummá, akik zenéjüket szinte teljes egészében ott a helyszínen alkotják. (Együttes muzsikálásnál ez a közös rögtönzés.) Csak ilyen radikális módon sikerülhet új (élet)formát elérni. Ezt a nagy kísérletet ma elsősorban a jazz muzsikusok vállalták.

 

Az improvizáció kiemelése esetleg azt sugallhatja, hogy nem tartom fontosnak a rögzített formát a művészetben. Éppen a forma miatt érdekel ennyire a rögtönzés. Rend nélkül még sejtjeink sem létezhetnének (de érdekes, hogy a modern fizika szerint ez a rend, pl. az atomoké, nagyon is tágan értelmezendő, inkább valmiféle „nyitott” rendről beszélnek a tudósok.) “Útálom a spenótot, mert alaktalan, mint a szabadság” – mondta Dali. A totális szabadság persze tényleg “spenót” lenne, mert hiányoznának belőle a kötődések. A művészetben is létfontosságúak ezek a kötődések, (lelki csontvázunk) amelyekre a folyton változó formáinkat építjük. Korunk emberében e kötődések mosódnak el fokozatosan, innen a halott forma vagy a formátlan lebegés a modern művészetben. A művészetnek külső és belső mozgásokat, állandó változásokat kell kifejeznie. Mivel ezek a mozgások korunkban felgyorsultak (ami végül is a kötődések eltépéséhez vezetett), nekünk is nyitottabb formákkal kell kell dolgoznunk.

Az improvizáció maga a lehetőség. Mint ősi megnyilvánulás bizonyos hagyományokat hordoz magában. Az improvizáció közvetlenség, szabadság, nyitottság, őszinteség lehet egyszerre. A fenti tulajdonságok, miképp ember és művészete, szoros összefüggésben vannak egymással, most mégiscsak a közvetlenséget (spontaneitást) emelném ki. Ha a civilizáció embere még képes lesz rá, hogy éljen e lehetőségekkel, elsősorban a világgal (zenével) való közvetlen kapcsolat kiépítése segíthet neki újból helyet találnia a Földön.

Hogy sok esetben ez a kifejezési szabadság semmivé válik, hogy a muzsikus légüres térben lebeg, az a kötődéseknek és egy olyan centrális erőnek, súlypontnak a hiányát jelzi, ami összetarthatná az egészet. A növekvő mértékű improvizáció, és részben a fent említett centrális erő hiánya, megteremtette a maga ellenfolyamatait is – a teljesen racionális építkezésig bezárólag. Nem hiszek a racionális építkezésben. A nyitottság önmagában még semmi, de vállalni kell a kockázatot, mert csupán a ráció nem szülhet művészetet. Gondolatok is csak összes érzékszervünk közreműködésével születhetnek. Valódi művészetet is csak teljes lényünkből csiholhatunk. Bartók joggal féltette a fiatal zeneszerző tehetségeket a sok elmélettől. Azt tartotta, hogy az könnyen az alkotói véna kiszáradásához, az intuíció elvesztéséhez vezethet. 

A zenének belülről kell fakadnia, a hangoknak spontánul kell felbugyogniuk. Ennek az áradatnak a salaktól való megtisztításában segíthet csak az értelem. Az alkotás legyen egyfajta transzállapot, az ember legyen tűz, forró kohó, amelyben egész egyéniségét mozgósíhatja. Akkor születhet csak igazi művészet. Az alkotás titka nem magyarázható meg. Két megszólaltatott hang egymás közti vonzását, kapcsolatát abszolút helyénvalónak, igaznak érezhetjük, de a legtudományosabb érv is adós marad a valós okokkal. Többek közt ezért is szeretem annyira a jazzt, mert végig megőrizte ezt az ősi misztériumot.

A kevés lehetőségek egyikét látom benne, ami még számunkra megmaradt,

1981.